1. C.  Az ima egység és küldetés - Isten és az ember kapcsolata a Szentlélekben

    A szerető odafigyelés a bennem lévő Isten valóságára elkerülhetetlenül testvéreim valósága felé fordít, de saját valóságom felé is. Miért? Azért, mert ez magának Isten szívének a valósága. Ez Isten szívének a dobogása bennem. Imádkozni tehát azt is jelenti, hogy Isten szemével fogjuk látni a világot, minden embert és saját magunkat is. Tudjuk, hogy ez az isteni tekintet bennünk együtt érző, irgalmas, áldó tekintet, telve reménnyel. Jézus mondj: "Aki szeret engem - ez meghívás! -, az megtartja szavamat, Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk és benne fogunk laktni" (Jn 14,23). Szent Pál is azt mondja nekünk Timóteushoz írt második levelében: "A választottakért tehát mindent eltűrök, hogy az örök dicsőségben ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban" (2Tim 2,10). 

   

   Tehát az ima nemcsak magunkért és Istenért van, hanem egyben misszió is másokért. Az imában "képviseljük" mindazokat, akik közel állnak hozzánk, akiket magunkkal és magunkban hordozunk, de azokat is, akik távolabb vannak tőlünk, országunkat, egyházunkat, a világot. Egyszerűen ott vagyunk Istenért és másokért. Ezért a keresztény imádság lényegileg személyes, kapcsolati jellegű. Olyan imádság, amelyben kommunikálunk valakivel, aki szeret és megment minket. Olyan imádság, amely saját életünkkel is egyesít bennünket. Elkötelez magunk felé, mások felé és Isten felé. 

    Megpróbáltunk közelebb jutni az ima misztériumának valóságához, ehhez a minket megelőző híváshoz és jelenléthez. Ez az Atya oldala. Az imában adott válaszunk és a kialakuló párbeszéd nyomán fiúvá válunk a Fiúban. Itt kezdődik a közösség és a missziós küldetés, amely a Szentlélek műve bennünk. Ez ajándék, de ugyanakkor a mi erőfeszítésünk is kell hozzá. 

Most térjünk rá a második részre:

2.  Az ima: út

1. C.  Az ima egység és küldetés - Isten és az ember kapcsolata a Szentlélekben

   Az ima tehát egyik oldalról befogadás és jelenlét, másik oldalról viszont válasz és párbeszéd. Hogyan válaszolhatunk erre a rendkívüli jelenlétre? Amikor ráébredünk az élő Isten szeretetének jelenlétére, lehetővé válik, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Hiszen az imában két személy van jelen. Nem csak egy személy imádkozik. Amikor imádkozunk, közösségbe, kommunikációba lépünk, de az engem szerető Isten miatt ez a kommunikáció egészen sajátos. Amikor "Te"-nek szólíthatom Istent az imában, akkor kapja meg az "én", aki vagyok, valódi identitását Istentől.
   Ahogy most is süt a nap, és hat ránk, bár nem látjuk, úgy Isten élete is lényünk minden rostjára hat, míg imádkozunk. Imádkozni azt jelenti, hogy hagyom, hogy az Atya a szentség Lelke által lassan átalakítson. Ezért időt adok Istennek erre az átalakításra anélkül, hogy bármit is látnék, bármit is tudnék, bármit is értenék, és Isten apránként átformál engem Fia képére és hasonlatosságára, Aki szeret engem, odaadja önmagát értem és minden emberért.
    Ez az egység. De az egység tőlem is erőfeszítést kíván, mert az átalakulásnak, a Jézushoz hasonulásnak ez a folyamata nem hagyja érintetlenül az életem konkrét, gyakorlati részét. Ahogy a zsidókat a mindennapi életükben kötelezte a Törvény, amelyet a Sínai hegyen Istentől kaptak a Szövetség pecsétjeként. A Sínai hegyen Isten örökre szövetséget köt népével. És a Szövetség pecsétje a Törvény, a Tízparancsolat, amely kötelez minket szüleinkkel szemben, embertársainkkal szemben, saját magunkkal szemben. Ez a Szövetség pecsétje. Isten azt mondja Ábrahámnak a Szövetség megpecsételésére: "Járj színem előtt, és légy tökéletes" (vö. Ter 17,1). Jézus pedig azt mondja tanítványainak: "Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5, 48). Ez tehát feltételezi a megtérés nagy küzdelmét és kis küzdelmeit, az énből való kivonulás küzdelmét a Te felé, aki Isten és a te felé, aki a testvérem. Feltételezi korlátaim és bűneim alázatos, szelíd és irgalmas elfogadását is. Ez nem könnyű megoldás. Radikális lépés, amely magában foglalja a kérő imát is. Nem vagyok képes megtenni anélkül, hogy Istentől kérném. Az egész Miatyánk, az az imádság, amelyet Jézus hagyott ránk, egy kérés. Kérni annyi, mint elismerni törékenységemet. Kérni annyi, mint gyermekként Atyánk felé fordulni. Kérni annyi, mint hagyni, hogy Krisztus meggyógyítson, és mélységesen megtapasztalni, hogy az Úr Jézus megmentett és szeret bennünket.
   Így az Istennel való közösséget ajándékba kapjuk, de a mi lényünk nagy része is elköteleződik benne. De ez a közösségbe lépés, belépés a titokba, nem olyan, mintha mondjuk egy buborékba bezárkóznék Istennel. Amikor imádkozom, teret nyitok magamban Istennek, és a bennem megnyíló térben Isten élheti misztériumát. Isten eljön, hogy abban a térben, amelyet számára megnyitok, megváltó szeretetének misztériumát élje. Mindet halkan történik, de ez az ima misztériuma bennem.