A szenvedés

Szenvedésünkre Isten ránk vonatkozó tervén belül kerül sor. Ha szeretettel elfogadjuk, lelkünk egységbe kerül Isten akaratával, s egy lesz azzal, akinek az akarata azonos a létével.
Miért hív minket Isten olyan gyakran erre az útra, ahol nagyobb bizonyossággal találkozunk vele, mint bárhol másutt? Mert irántunk táplált különleges szeretetének adja jelét ezzel. Megvannak a magunk "találkahelyei" Istennel. Legyen hát hálás értük, és őrizze meg őket hűségesen! Hűségünk nem biztosítéka annak, hogy nem fogunk szenvedni. Egyik legnagyobb tévedésünk az az elképzelés, hogy rosszul szenvedünk, ha nehezünkre esik a szenvedés.
A szenvedés márpedig mindig szenvedés marad - olyan állapot, amely erőszakot tesz a természetünkön. Ezen még Isten sem tud változtatni. "Magadnak teremtettél minket..." A boldogságunk is őbenne rejlik hát.  A szenvedés ellentétes mind Istentől való teremtettségünkkel, mind Isten felé tartó törekvésünkkel.
Jézus szenvedett mivelünk és miértünk, s ezzel a szenvedésben rejlő ellentétet átalakította magává az Isten felé tartó mozgássá. A szenvedés Istenhez vezető úttá alakult, de (filozófiai fogalommal élve) csak per accidens, csak járulékosan. Lényegét tekintve és önmagában véve a szenvedés továbbra is ellentétes és ellenséges tényező. Meg kell vívnunk vele a harcunkat, fölébe kell kerekednünk, s elviselve a kínját nagyobbnak kell bizonyulnunk nála, mert csak így lesz belőle eszköz és szolga.
Viselje el hát továbbra is bátran a szenvedést, használja olyan eszközként, amellyel még teljesebben be tudja fogadni az isteni életet! És változatlanul szeretettel tekintsen Istenre, amikor a szenvedés óráit bocsátja magára, melyek oly fontosak spirituális növekedésünk szempontjából: amikor megtört szívünk aligha tud tenni mást, mint hogy kimondja: fiat, legyen meg a te akaratod!

Megszólal a csend
Egy karthauzi szerzetes a hit útjáról